– Szalagmunka volt – meséli. – Nehezen bírtam a ragasztó erős szagát. Szédelegtem tőle, és azt mondják, halottsápadt lettem, fehér, mint a fal.
De akkor ő már azért küzdött, hogy megszerezze a maga választotta szakmát, amit egyre inkább élethivatásának tekintett.
– Bűvész akartam lenni – mondja. – Rodolfó volt a példaképem, aki szintén polgári családban született. Már iskolás korom óta felnéztem rá, amikor még el sem tudtam képzelni, hogy valaha személyesen is találkozunk. Akkoriban még csak a televízió képernyőjén láttam, és csodáltam a mutatványait.
Testközelből legelőször egy osztálytársától látott bűvésztrükköket. A fiú odanyújtott neki egy összehajtott spárgát, hogy vágja ketté, majd amikor szétbontották a zsineget, az újra egy darabban volt: a vágásnak nyoma sem látszott.
– Én voltam a legkisebb fiú az osztályban – magyarázza. – Mindenképpen szerettem volna kitűnni valamivel, hogy felnézzenek rám a többiek Szóval nekem meg kellett tanulnom azt a trükköt, hogy villoghassak vele. Addig könyörögtem a srácnak, míg elárulta a a mutatvány titkát, meg a többiét is, például amit pingponglabdával tudott. Ő pedig észrevette, hogy van érzékem a dologhoz, hamarosan jobban mentek nekem a trükkök, mint neki. Szerencsére nem volt irigy. Nekem adta a bűvészkönyvét, benne tíz, akkoriban híresnek számító európai mutatvánnyal. Azt mondta, használjam egészséggel, jobb helye lesz nálam.
Sugár Péter tehetségére a tanárai is felfigyeltek. A nyolcadikos évzárón akkora sikerrel lépett fel, hogy a szüleinek is javasolták, keressenek valakit, aki tanítaná.
De nem volt könnyű mestert találni, így hát a könyveket bújta. A szakirodalmat, már amit talált. A kedvence Rodolfó Vigyázat, csalok! című műve volt, amit a szó szoros értelmében rongyosra olvasott.
– Rodolfóval a Fehérvári úti művelődési házban találkoztam legelőször személyesen – emlékszik. – Egy Alfrédó nevű bűvész a Vidám Parkban rendszeresen járó Minicirkuszból figyelt fel rám. Ő hívott el a bűvészszakkörébe, és így jutottam el a Fehérvári útra is. Rodolfó vezette aztán azt a zsűrit, amely előtt Sugár Péter 1974-ben sikeresen letette a vizsgát a Fővárosi Nagycirkuszban, és megkapta a működési engedélyét. Ettől fogva a bűvészkedés lett a kenyere.
– A bőrdíszműves szakmának végképp búcsút intett?
– Gyakorlatilag igen, hiszen végre megtaláltam a hivatásomat.
Jöttek a hazai, majd a nemzetközi sikerek is. 1975-ben Karlovy Varyban harmadik lett, 1978-ban Mariborban a második helyet sikerült megszereznie az általános bűvészet kategóriában. Az 1984-ben megrendezett Első Magyar Bűvészkongresszus viszont meghozta neki a hőn áhított első helyet a saját kedvenc területén, a mikromágiában.
– Soha nem akartam illuzionista lenni – magyarázza. – Nem tüntetek el és nem is fűrészelek ketté senkit a színpadon. Kevés eszközzel dolgozom. A legfontosabb a mikromágiában a kézügyesség. Leülök a nézővel szemben egy asztal túloldalára, és az asztallap fölött történik meg a varázslat. Az ő szeme láttára, közvetlen közelből. Mégsem venni észre a trükköt, ha az ember elég ügyes. Nézze, ezt a mutatványt is magam találtam ki – vesz elő a zsebéből három, különböző színű szivacsgolyót.
– Az ökölbeszorított markomba belegyömöszölöm mondjuk a kéket, amiből piros lesz. A zöldből meg sárga, és így tovább. Mindig más színű golyó kerül elő. Aztán mindegyiket egy helyre gyűröm be. Lám, eltűnt mind a három! A kinyitott markomban csak egy érett mandarin van. Megkóstolja?
– Inkább azon töröm a fejem, hogy hogyan csinálja.
– Az maradjon az én titkom!
Sugár Pétert 1986-ban tiszteletbeli tagjává választotta a Corodini Országos Bűvész Egyesület. 1994-ben ő lett az év mágusa.
– A Hilton bűvészklub révén tudtam igazán előkelő helyekre bejutni – mondja. – Felléptem a Halászbástyán is, majd számos vidéki night-club is meghívott. Végül mégis elegem lett az éjszakázásból. Azóta inkább az oktatást választottam. Szakmai rendezvényeken tartok előadásokat, szemináriumokat vezetek.
Szemináriumi körutakat tett Csehországban, Lengyelországban, és eljutott Ausztriába, valamint Franciaországba is, idehaza pedig bűvésztanárként egy egész fiatal bűvészgenerációt nevelt fel. Sikeres oktatómunkájának szólt elsősorban az elismerés, amikor tavaly augusztus 20-a alkalmából a Magyar Köztársaság Ezüst érdemkeresztjével tüntették ki.
– Az évek során körülbelül húsz profi bűvész került ki a kezem alól – kezdi sorolni. – Közülük a leghíresebb talán Kékesi Dániel, azaz Danny Blue, Kelle Botond, Kőhalmi Ferenc. A szakma jól ismeri őket, és valamennyien már meg tudnak élni a bűvészkedésből.
Sugár Péter egész szakmai könyvtárat rendezett be a lakásában. Az évek során szakköröket vezetett a XX. kerületben, majd Kőbányán is. Fellépéseket ma már csak ritkán vállal.
– Inkább már csak alkalmi fellépéseim vannak a szakmai rendezvényeken – magyarázza. – Ott az sem számít, hogy fájnak a lábaim, és az sem, hogy sántikálok.
Ma már a saját fizikai állapota miatt sem szívesen állna színpadra. Nem bírná a korábban nagyon is megszokott terhelést. Ennyi évtized után sokkal fontosabbnak tartja, hogy továbbadja a tudását.
– Engem jó bűvésznek tartottak és tartanak is, s meggyőződésem, hogy nem lettem, nem leszek kevesebb attól, hogy a fiatalokat sok mindenre megtanítottam.
– A saját maga által kitalált mutatványokra is?
– Az ember azokat sem rejtegetheti örökké. Az igazi bűvész még a készhez is mindig hozzáteheti a maga új ötleteit. És megint új mutatványok születnek.
Mert mindig vannak új ötletei, amelyeket szívesen tanulnak el az újabb és újabb bűvészpalánták. Ma már nemigen jár el sehová. A tanítványai is inkább otthon, Pestszentlőrincen, a Gloriett-telep peremén épült családi sorházak egyikében keresik fel. A szobájában könnyedén ki tud alakítani egy alkalmi színpadot. Nem kell hozzá más, csak egy asztal. Mert Sugár Péter az asztallap fölött varázsol.
